Olyan helyzetben, mint a mai, az emberek többsége csak kapkodja, vagy csóválja a fejét, s a legkülönfélébb összeesküvés-elméletek is sokak fantáziáját megmozgatják. Pedig valószínű, hogy utólag rekonstruálva a történteket, a jelenlegi krízisről csak azt lehet majd röviden megállapítani: szokás szerint az emberi gyarlóság, kapzsiság, illetve felelőtlenség okozta a bajt. S noha a krízis egyértelműen az Egyesült Államokból indult, azért, hogy Magyarországot is letaglózza, az elmúlt mintegy tíz év hazai gazdaságpolitikája, illetve a kizárólag szavazatmaximálásban gondolkodó politikusok is felelősek.

De menjünk vissza a tengerentúlra, hiszen ha ott nem kerül az összeomlás szélére az egy-két éve még hihetetlen profitokban dúskáló bankrendszer, mi itt a magunk szűklátókörű és demagóg politikusaival megáldva is elvegetáltunk volna még egy darabig válság nélkül.

Hogyan is festett az Egyesült Államok 2005 környékén? Először is, az dotcom lufi kipukkadását követő mini recesszióra úgy reagált az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve, hogy nagyon alacsonyra szorította le az irányadó kamatlábat. A gazdaság hamar talpra állt, a tőzsdék folyamatosan emelkedtek, az olcsó pénz pedig olcsó hitelt szült. A lakosság ezt és a lassan felfelé kúszó ingatlanárakat látva egyre nagyobb tömegben kezdett házakat, lakásokat vásárolni, ami az ingatlanpiaci árnövekedés felgyorsulását vonta maga után. Az alacsony kamatszintből fakadó szerény kockázatmentes hozamlehetőség, a dübörgő ingatlan és részvénypiacok egyre nagyobb kockázatvállalásra csábították nemcsak a lakosságot, de a pénzügyi intézményeket is. Utóbbiaknál elhatalmasodott a profitkényszer: a részvényesek nyomására a banki vezetők egyre kockázatosabb ügyletekbe bonyolódtak bele. Mindenki tudta, hogy aki kimarad, lemarad. Annál a banknál, ahol a profitnövekedés elmarad a konkurensekétől, gyors ütemben kihajítják a vezetést a részvényesek. Eluralkodott tehát a kapzsiság, ami egyre nagyobb tőkeáttéthez (hitelből a pénz többszörösének kockáztatáához), illetve „innovatív” termékfejlesztéshez vezetett a pénzügyi szektorban.

ÖNKÉNT ÉS DALOLVA. Az egyszerű földi halandók számára rettenetesen szövevényessé vált termék- és intézményi struktúrát két konstrukcióra leegyszerűsítve az történt, hogy a jelzálogpiaci kockázatokat a bankok értékpapírokba csomagolták, s eladták befektetőknek. Az egyik alaptermék neve collateralised debt obligation (CDO); aki ezt megvette, lényegében átvállalta a jelzáloghitelek, főleg a másodrendű, rossz minősítésű, azaz igen kockázatos (subprime) hitelek kockázatát. Miért tették ezt a befektetők önként és dalolva? Persze hogy pénzért. Amíg az ingatlanárak emelkedtek és a kamatok igen alacsonyak voltak, jókora hiteleket felvéve, pénzük többszörösével beszállva a buliba tekintélyes nyereséget hozott ez a fajta befektetés.

A 2004 és 2006 között volt az aranykor, de persze utólag ezt az időszakot a gödörásás éveinek is lehet tekinteni. A kamatszint lassan emelkedett, ezért a legrosszabb helyzetű csoportok számára egy piaci kamatozású lakáshitel már nehezen volt elérhető. Sebaj, a profitkényszertől hajtott hitelezők lazítottak a hitelfeltételeken, folyamatosan nőtt a kockázatos subprime hitelek aránya. Miért is ne, gondolták a bankok, hiszen a meredeken növekvő CDO-kibocsájtások formájában a befektetők ezt a kockázatot is megvették – ha gond van, majd ők buknak. Mindenki abban bízott, hogy az ingatlanárak további emelkedése nyomán ezeknek a hiteleknek a visszafizetése sem kerül veszélybe. Ha pedig mégis, ott van az említett két instrumentum közül a másik: a credit default swap (CDS). Ezzel lényegében a CDO-ra lehetett biztosítást kötni, vagyis a hitel-nemfizetési kockázatokra.

A kamatszint szépen tovább emelkedett, majd 2006-ban megjelentek az első vészjósló jelek: megállt az ingatlanpiaci áremelkedés, és kissé nőtt az elmaradó lakáshitel-törlesztések száma. A folyamat csendben eszkalálódott 2007-ben, az év közepére pedig nyilvánvalóvá vált, hogy komoly
baj van. A szellemet kieresztették a palackból, és senki nem volt képes visszazárni. Először „csak” subprime válság alakult ki. A késedelmes törlesztések, illetve a lakásárverések száma sokéves csúcsokra emelkedett, megdrágultak a CDO-k. Ennek logikus következménye lett, hogy már senki sem akart, illetve mert jelzáloghitel-kockázatot vásárolni. A bankok innentől kezdve nem tudták a befektetőkre rásózni ezt a fajta kockázatukat, megpróbáltak hát CDS-ek, vagyis biztosítások vételével védekezni, csakhogy ezek ára is értelemszerűen gyorsan emelkedett. A korábban oly nagy legény bankok elkezdték menteni magukat, a kapzsiság helyét átvette a félelem. Rögtön visszafogták a pénzük sokszorosával játszó ügyfeleik hitelezését is, akik emiatt kénytelenek voltak mérsékelni kockázatukat, egyebek közt eladni CDO-ikat. Vagyis mindenki eladni akart, venni senki: az ilyen helyzetek végkifejlete pedig ritkán kérdéses.

A biztosításként funkcionáló CDS-ek esetében, aki átvállalta a hitelek kockázatát, hatalmasat bukott, de hiába nyert papíron az ügylet másik oldalán álló fél, ha egy szabályozatlan, biztosítékok nélkülipiacon legfeljebb reménykedhetett,hogy partnere helytáll. Ha nem fizetett, mert már nem tudott, a biztosítás kedvezményezettje is bukta a pénzét. A bankok tehát ott tévedtek, hogy elhitték: mindig rá tudják valakire lőcsölni a kockázatukat. Kiderült, hogy amikor mindenki ugyanazon az ajtón akar kimenni egy másodperc alatt, akkor nincs menekvés – főleg, amikor mindenki a meglevő pénze többszörösével hazardíroz.

Mivel senki sem tudta, kinek mekkora a vesztesége, egekbe szökött a partnerkockázat, egyik bank sem merte hitelezni a másikat – ez a bizalmi válság. A subprime hitelpiac összeomlása nyomán az összes többi hitel is átárazódott, leértékelődött. A finanszírozás minden piaci szereplő számára megdrágult, jó cégek sem tudtak már kötvényt eladni.

Az elsőként ellehetetlenült jelzáloghitelezőket a befektetési bankok követték, közülük is elsőként a Bear Stearns 2008 tavaszán. Majd az események szeptember elejétől kezdtek felgyorsulni. Az amerikai kormányzat – amelynek elege lett abból, hogy már dollár milliárdokat kénytelen pumpálni a pénzügyi rendszerbe azért, hogy az működőképes maradjon – egy héttel azután, hogy államosította a két félig-meddig addig is állami jelzálog-finanszírozót (a Freddie Macet és a Fannie Mae-t), hagyta kivérezni a Lehman Brothers befektetési bankot. Ezzel azonban újabb bombákat robbantott: az átláthatatlan piacon a Lehman talán már soha fel nem mérhető, pláne nem behajtható kötelezettségei a jelzáloghitelezés szinte minden nagy szereplőjét a csőd szélére sodorták.

Ez volt az a pont, amikor mindenki a pénzügyi rendszer összeomlásától tartott. Európában csak Spanyolországban, az Egyesült Királyságban és Írországban alakult ki és pukkadt ki ugyan méretes ingatlanbuborék, de a globalizálódott világban szinte az összes nagybank benne volt a subprime játékban, így azután tekintélyes veszteségek keletkeztek az öreg kontinensen is. A következő hetek ezért az állami mentőakciókról szóltak. Bankok összeolvadása, állami feltőkésítése mellett gazdaságélénkítő csomagokat fogadtak el világszerte, Amerikában 700 milliárd dollár értékben, legutóbb pedig Kína jelentette be erre szánt keretének 1500 milliárd dollárra emelését.

Október közepére nőtt az esélye, hogy a globális bankrendszer működőképességét a drasztikus állami beavatkozás jóvoltából sikerül megőrizni, de a hitelpiacokon továbbra is az egekben maradtak a kamatok. A piaci szereplőket a mai napig egyetlen cél vezérli, a pénz biztonságba helyezése, a kockázatos befektetések leépítése. Egymásnak továbbra is csak drágán adnak pénzt kölcsön a bankok, minden befektető a legbiztonságosabbnak tekinthető amerikai államkötvények felé nyomul. A kockázatkerülés csúcsra járása nyomán a feltörekvő piacok részvényei, kötvényei is elképesztő eladási nyomás alá kerültek októberben.

MAGYAR MAFLÁS. Magyarországon is nagyrészt emiatt szakadtak a részvény- és kötvényárak, vagyis ha a gazdaságunk rendben lett volna, akkor sem ússzuk meg a büntetést. Mi azonban jóval nagyobb „maflást” kaptunk, mint a legtöbb környező ország – sajnos jó okkal. De nem azért, mert bárki kiszemelt volna minket, hanem egészen egyszerűen a magyar gazdaság sanyarú állapotából kifolyólag. Ezért pedig a magyar gazdaságpolitika elmúlt tíz éve tehető felelőssé. A súlyos hibák miatt az államadósság rendkívül magas, ráadásul – a forinthitel drágasága miatt volt –, a cégek és háztartások is devizában adósodtak el. Az ország folyamatos külső finanszírozása eddig, normális piacon nem volt gond, de most a globális hitelpiacok befagyása miatt elapadtak a devizaforrások – olyannyira, hogy a döntően külföldi tulajdonú magyar bankok a sebeiket nyalogató anyaintézményeiktől sem jutnak pénzhez. De a forintadósság finanszírozása is veszélybe került, mert a globális kockázatkerülés miatt nevetségesen magas hozamok mellett sem lehet eladni a magyar államkötvényeket.

Október közepén a világ elkezdte azt vizslatni, hogy mely országok lehetnek az immár globális pénzügyi válságnak leginkább kitéve. Izland bedőlése után logikus volt, hogy Magyarország kerüljön a célkeresztbe. Korábban is tudtuk, hogy egy esetleges drasztikus forintgyengülés ellehetetlenítené a súlyosan és devizában eladósodott ország finanszírozását, ám október közepétől a nemzetközi sajtó is elkezdte felhívni a figyelmet erre. Néhány napig egyre-másra jöttek a tudósítások, hogy Magyarország mekkora bajban van, közben a forint egyre intenzívebben gyengült. Ez viszont – bár sokan annak nevezték –, nem spekulációs támadás következménye volt, hiszen a régió többi devizája is hasonló mértékben esett. Mégis, ezért nőtt meg itthon a félelem, hogy ha sokan próbálják meg kihasználni az ország sebezhetőségét, akár egy igazán komoly spekulációs támadás indulhat a forint ellen. S ha az sikerrel jár, akár az államcsőd is fenyegetheti az országot. Ennek ment elébe a kormány és a jegybank azzal, hogy segítséget kért (és kapott) az Európai Uniótól és a Nemzetközi Valutaalaptól. Emellett a jegybank egy esetleges forint elleni spekuláció finanszírozását kívánta megdrágítani azzal, hogy drasztikusan, 300 bázisponttal megemelte az alapkamatot.

November végén – lapzártánk idején – úgy tűnik, hogy a krízis első szakasza lezárult. A bankrendszer tartalék üzemmódba kapcsolva működik itthon és külföldön. Hitel mindenhol van, viszont csak kevesek számára, szigorú feltételekkel és nagyon drágán. A bankok talpon vannak, de a gazdaságot éltető pénz alig szivárog tőlük. A pénzügyi rendszer hatalmas adófizetői áldozatok révén világszerte túlélte a krízist, míg itthon még nem dőlt el, hogy a kereskedelmi bankok esetében szükség lesz-e állami beavatkozásra. Ezt a válságot Magyarország egyértelműen importálta, kialakulásához közünk sem volt. Ezért aztán joggal lehet szidni a kapzsi amerikai bankárokat és befektetőket, illetve magát a globalizációt, csak nem érdemes, mert attól nem lesz jobb. Célszerű inkább a saját házunk táján körülnézni. Ha például nem „szórakozik el” közel egy évtizedet a magyar gazdaságpolitika, akkor talán ma már euróval fizetnénk, és a válság jóval kisebb mértékben érintené hazánkat.

Most az a kérdés, hogy a reálgazdaságot miként viseli meg a krízis. Eddig a befektetésekkel nem rendelkező átlag magyar szinte kívülállóként figyelhette a válságot, a feketeleves viszont még hátra van. Hitel, finanszírozás híján nálunk is tömegesen mehetnek majd csődbe cégek, növekszik a munkanélküliség, visszaesik a gazdaság. A krízis hosszával és mélységével kapcsolatosan mindenki a sötétben tapogatózik, már az egy hónappal korábbi elemezéseket is el lehet felejteni. Egyelőre semmi ok az optimizmusra, s úgy tűnik, a mai helyzetben a magyar háztartások is akkor járnak el a legkörültekintőbben, ha túlélő üzemmódba kapcsolnak. Bizakodni legfeljebb abban lehet, hogy ha jön a kilábalás, az akkor befektetők hatalmas pénzeket fognak keresni – csak azt nem lehet tudni, hány évet kell várni erre. Illetve az lehet még jó hír, hogy a válság rákényszeríti olyan intézkedések meghozatalára a kormányt, amelyeket évekkel ezelőtt meg kellett volna tennie. S ha ez fájni is fog egy ideig, az ország szekerét hosszabb távon előbbre lendítheti.