.
1,7 millió devizahiteles van ma Magyarországon. Számukra katasztrofális volt, amikor a forint/euro árfolyam a 247 forintról fölment 312 forintra. Devizánk gyengülése miatt többszázezer ember került a fizetésképtelenség határára. Március elejétől hatályos az a kormányrendelet, amely úgymond véget vetne a felelőtlen devizahitel nyújtásnak és igénybevételnek. A közvéleményben az a kép alakult ki, hogy a devizahitelek rohamos terjedése a felelőtlenül hitelező bankoknak és a felelőtlenül kölcsönt felvevő lakosságnak „köszönhető”.

A bankok miért adtak devizahitelt, és a magyar lakosság miért vette ezt igénybe előszeretettel a forintalapú hitel helyett? Nos, mindkettő kényszerhelyzetben volt, és nem jószántából cselekedett így. Először is miért nem takarít meg a magyar lakosság? Azért, mert nem tud. Nyugat-európai értelemben a magyar lakosság 80 százaléka szegény. Azért szegény, mert a magyar munkavállaló a teljesítményéhez képest erősen alulfizetett. Míg az egy főre jutó GDP terén hazánk az EU-27-ek átlagának 60 százalékát éri el, addig a bérszínvonal eme átlag egyharmada alatt van. (Ez a két mutató egyébként romlik: öt évvel ezelőtt a két arány 62 és 42 százalékos volt) Nem igaz tehát a „tücsöknemzet” mese, a jövőjét fölélő, „túlfogyasztó” magyar lakosságról.

Ebből a bérszínvonalból a magyar lakosság nem tud tömegével megtakarítani. Ezért kényszerült rá, hogy hitelt vegyen föl gépkocsi vásárlásra és főként lakásvásárlásra. Ez tehát kényszerhitel.

Ha volt alternatív lehetőség, miért ne választotta volna a lakosság az alacsonyabb kamatozású devizahitelt? Ebben benne volt a kormányzati és jegybanki felelős monetáris politikában való bizakodás, kimondva, kimondatlanul. A kisember, de még a kereskedelmi bankok vezetői sem számítottak ekkora kormányzati és jegybanki felelőtlenségre, mint amit Magyarországon tapasztaltunk az utóbbi másfél évben: 247 forintról 312 forintra ment föl az euró ára. Igaz, közben visszament az árfolyam 270 forint körülire, de az is jelentős árfolyamveszteség. A forint árfolyamát meg kellett volna a jegybanknak idejében fogni.

A kereskedelmi bankokat sem lehet hibáztatni, hiszen szintén kényszerhelyzetben voltak, amikor a magas infláció miatt irreálisan magas kamatú forinthiteleiket a lakosság egyszerűen képtelen folt fölvenni. Ne feledjük el, hogy a bankár számára a pénz ugyanolyan áru, mint a termelő és kereskedő számára az autó, vagy a fogpaszta: ha meg akar élni, a pénzt bizony értékesítenie kell. A hitelképesség vizsgálatát pedig azért nem lehet rajtuk számon kérni, mert a magyar lakosság jövedelmi helyzete mellett a hiteligénylők döntő részét ilyen alapon eleve ki kellett volna zárni.

A mostani kormányzati intézkedés megint a felszínt kapargatja, afféle megkésett pótcselekvésként, és természetesen nem is jelenthet hosszú távú megoldást.

Erős-e a forint?

Erősen vitatható, hogy a forint túlértékelt lenne. A fogyasztói kosárhoz képest biztos nem, most közel van a vásárlóerő paritáshoz. De nem ez a fontos, hanem az időbeli tendencia.

A forint árfolyamának gyengülése azonnal inflációs nyomást eredményez, mert a magyar gazdaság importfüggősége technikai jellegű. A nyersanyagot, energiahordozót, alkatrészt be kell hozni akkor is, ha megdrágul. Ha meglódul az infláció, emelni kell az irányadó kamatlábat, hiszen a reálkamatláb nem lehet negatív. Egyetlen százalékpontnyi kamatlábemelés ma kb. 140 milliárd forinttal rontja az államháztartás egyenlegét. Két százalékpont kamatlábcsökkentés (ami az infláció csökkenésének függvénye) már fedezte volna a 13. havi nyugdíj 220 milliárdos összegét. Ebből is látszik, hogy merre van a kitörés útja: következetes monetáris szigor, erős (nem inflálódó és nem leértékelődő) forint. És nem megszorítások. Mellesleg a nyugdíjas ezt a 13. havi nyugdíjat elköltötte volna a piacon, ebből nőtt volna például az agrártermelők, a kereskedők bevétele, ami áfa-és szja-bevétel növekedést eredményezett volna a költségvetésben, vagyis egy jelentős része visszafolyt volna oda.

A forint árfolyamán lehet vitatkozni, de a tendencia a lényeges: ha erősödik, az antiinflációs hatású, ha gyengül, az inflációs hatású. Márpedig az infláció kárvallottja többek közt az államháztartás, valamint a bérből, fizetésből élő kisember.

A magas infláció elfedi a gazdaság beteg gócait, az alacsony hatékonyságú szektor inflációs árnyereséget tud bezsebelni, és ezzel továbbhárítja rossz költséggazdálkodásának következményeit a fogyasztóra, túl tud élni. Nem következik be a schumpeteri „teremtő pusztulás”, az ország erőforrásai rossz allokációban működnek. Vagyis az infláció konzerválja az elavult gazdaságszerkezetet. Már szinte komikus élményem, hogy egy egyetemi közgazdasági tankönyvben azt olvastam, miszerint az infláció segíti a szerkezetváltást, mert úgymond a jók jobban tudnak árat emelni, mint a kevésbé jók. Nos, a piacgazdaság arról szól, hogy a jók jobban tudnak árat csökkenteni, mint a kevésbé jók.