Lassan kezdek hozzászokni, hogy valóságunk nem szerepel többé a médiában, a részeges ifjú sztár hál Istennek szerencsés balesete több szót érdemel, mint az, hogy a fejenként (csecsemőket is beleértve) 1.700.000 Ft-os (összesen 17 ezer milliárd forint) államadóssághoz sikerült még 500.000 Ft-nyi hitelt felvenni (5 ezer milliárd). Pedig ez az igazi valóságsó, édes honfitársaim. Bekerültünk a világ 10 legeladósodottabb országai közé. Én belátom, hogy nem lehet izgalmas műsort csinálni "Hogyan mászunk ki ebből" címmel, de azért tán el kéne beszélgetnünk a való világról, amely nemhogy afrikai utazást nem tesz lehetővé azoknak, akik nem tartoznak a televíziós műhírességek körébe, de lassan a szomszéd falu meglátogatása is komoly vállalkozásnak minősül majd az átlagpolgárok körében. És ne nagyon örüljünk, hogy Brazília, Mexikó és Dél Afrika tán még sanyarúbb helyzetben van, mint mi. Hisz épp most nézegettük meg a hírességeink kalandjaiból, hogy ezeken a vidékeken a sült bogarat meg a párolt patkányt is megeszik olykor, tehát van még mit felélni.

Mielőtt valaki azt mondaná, csatlakoztam a huhogókhoz, szeretném ezt határozottan cáfolni. Szerintem van megoldás. Csak el kéne határoznunk, milyen lépéseket teszünk. Mondok néhány példát amin érdemes volna elgondolkodni.

A korrupciót mindenki elítéli (ejnyebejnye!) de jól felfogott érdekében senki sem tesz ellene semmit. Pontosabban, ha egy korrupt APEH ellenőr elfogad pár milliót, elítéljük (helyes!) de ugyan kiben merülhetne fel (minden józan embert kivéve) a korrupció gyanúja akkor, ha azt látjuk, tízmilliárdokért épül alagút a sima terepen (6-os autópálya), és ki merészelné korruptnak nevezni a parlamenti pártokat (az utca emberétől eltekintve) amikor milliárdokat költenek a százmilliós bevételből (mint tudjuk, a milliárd több mint a millió). A korrupció évente 2 ezer milliárd forint kárt okoz az országnak (máris lenne miből visszafizetni az adósságot). Mi kéne mindehhez? Például az, hogy az Állami Számvevőszék Elnöke ne finomkodjon, ne "átláthatatlan" hanem "korrupt" pártfinanszírozásról beszéljen. Például az, hogy a Köztársasági Elnök ne az amerikai vízum adattovábbításába, hanem a pártpénzek továbbításába kössön bele. Félreértés ne essék, nem demagóg hőbörgés a célom. Az a célom, hogy nevezzük már meg azokat a választott közméltóságainkat, akiknek fellépése nélkül elképzelhetetlen az előrelépés. Nem a népet kell a politika egyik vagy másik irányzata ellen hergelni, mert a nép ezekben az ügyekben semmit sem tehet. Meg kell vizsgálni, milyen tényleges cselekedetekkel lehet eljutni a célhoz és ehhez kinek mit kell tennie.

A minap a parlament elfogadta a Robin Hood adót. Halleluja, lesz miből támogatni a távfűtés kárvallottjait. Akik persze szépen kifizetik majd a távfűtés árában, amiből visszakapnak, hiszen miből is van az energia cégeknek a bevételük amit megadóztatnak: az árból, amit beszednek. Mi tehát szépen befizetjük amit megkapunk és közben vannak, akik elhiszik, Robin Hood a szegények pártolója. (Mellesleg a történelemből is tudhatjuk, a földesúr akit Robin Hood kirabolt, legközelebb még több adót szedett be a néptől, hogy kárpótolja magát). Én csak azon töprengek, tényleg van még, aki ezt a sok áldiadalt beveszi? De ehhez kapcsolódóan sem a nép hülyeségén kéne töprengenünk (már csak azért sem, mert a nép egyáltalán nem olyan ostoba, mint gondolják), hanem azon, hogy az ellenzék amely állítólag az általam leírt véleményen van, miért nem szavazta le ezt a törvényt? Vagy a kisebbségi kormány nem is kisebbségi? Az a nyolc képviselő aki nem szavazott (vagy máshová szavazott) oda tartozik-e, ahová tartozónak mutatja magát? Nem is merném feltételezni, hogy esetleg útépítésben érdekeltek... De töprengek rajta, milyen út az, amit így építenek... Vagy csak arról van szó, elhittünk egy ellenzéki realityt? Lehet, hogy politikai celebjeink is álkalandokba felejtkeznek a nagy rendező utasításainak megfelelően? Meglehet, de ki itt a rendező? Az, aki annak látszik, vagy az, akiről az gondoljuk hogy az? Vagy valaki más?

Jó lenne átgondolni a realitásokat. Igaz, a 13. havi közszolgálati bérre könnyen rámondjuk, "örüljenek, hogy fizetjük őket", úgyhogy a 800.000 közszolgálati "léhűtőtől" akár a 12. sőt a 11. havi bért is megvonhatnánk, így spórolva meg 500 milliárdot. Végül is a nyugdíjasoktól is beszipkázhatnánk még egy kis pénzt (úgyse tudnak tenni ellene), ez is lehetne 3-400 milliárd. De ha jól átgondoljuk, hogy ha a rendőr nem üldözi a betörőt, a mentős nem menti a sérültet, a tűzoltó nem oltja a tüzet, a nyugdíjas nagymamát meg nem segítenünk, hanem eltartanunk kell a jövőben, akkor tán ezek a pompás intézkedések sem aratnak nagy sikert (kivéve a politikai celebeinket, akik a milliós gázsikat úgyszintén felveszik). Ugyanis ezek sem takarékoskodások, hanem átrendezések. Az állam helyett mi fizetjük a nagyit és dugunk több pénzt a mentős meg a rendőr zsebébe.

Nade mit is kell átgondolni? Mint már mondtam - és mondom újra - a tényleges felelősséget. No nem arról van szó, csukjuk börtönbe választott kedvenceinket. De például fizessük őket érdemeik szerint. Mi lenne például, ha az ipari miniszter jövedelme az átlagbér és a fejlődési ütem szorzata lenne? Ha például az átlagbér 130.000 Ft, a fejlődési ütem 0%, akkor 0 Ft. Ha 5% akkor 650.000 Ft (és így tovább). Butaság? Lehet, de igazságos butaság. Mint ahogy ha például a szociális miniszter fizetése mondjuk 1 millió, tehát vagy tízszerese egy jó nyugdíjnak, akkor ha egy havi nyugdíj ugrik, neki a tízszerese ugrik. Szamárság? Persze, de értelmes szamárság. Mi lenne, ha egy képviselő jövedelme mondjuk az ötszöröse egy átlagpolgárénak, akkor ha az ország adóssága 20%-al nő, a képviselő jövedelme 5 x 20%-al csökkenne? Tudom, esztelenség.

Viszont senki se vinne minket egyre mélyebbre úgy, hogy a televíziós műsorok eszközeit, a mesemondást és a népbutítást használhatná védőernyőül. Mert abból nincs nagy baj, ha egy hírességnek nevezett senkiről kiderül, hogy nem is nő, hanem férfi. Ez esetben maximum kicsit hányingert kapunk. Ha viszont egy ellenzéki politikusról kiderül, hogy kormánypárti (vagy fordítva), attól tényleg hányni kell. Az nem baj, ha Oláj Ibolya látszat fuldoklik kicsit (ahelyett, hogy csodás hangján szépen énekelne), legalább keres még egy kis pénzt mielőtt a feledés homályába merül. De az baj, ha tízmillióan fuldoklunk az adósság tengerében, mert ez a mutatvány silánysága ellenére a távirányító gombjával nem állítható le.

Rúgjuk fenéken vezetőinket? Rúgjuk, de előbb magunkat. Mert a demokráciában az a szörnyű, hogy haragudhatunk mindenkire, de a felelősség a miénk. Mi engedjük a helyi kis hülyét kakaskodni a helyi szemétdombon, mi kacsintunk a helyi kis korrupció láttán (mondván, hogy ez mind semmi ahhoz képest, amit a pártok csinálnak), aztán a kis hülyék nagy gazembereket tolnak maguk elé, a kicsit korruptak vérszemet kapnak és maffiába tömörülnek, mígnem a kábítószer dealer szabadon sétál ki a bíróságról, és az államcsődről azt tudjuk meg, hogy a válság valószínűleg elkerüli országunkat.

Miért írtam le mindezt? Azért, mert úgy érzem, egyre többen úgy élik meg az életüket, mint egy TV műsort. Kiszel Tüncikét lehülyézzük, Kelemen Annácskát lekurvázzuk, de nézzük őket estéről estére és meglepődünk, ha a kislányunkról esetleg kiderül, hogy e két nemes hölgy példáját követi a való világban. Jót mulatunk azon, milyen ügyetlenek a feszes műmellű csajok a konyhában, ráadásul negyvenezres keretből gazdálkodva (vacsoránként!), de meglepődünk, ha kamasz fiunk ilyen nőre vágyik és nem érti meg, otthon miért nem lazac, hanem csak paprikás krumpli rotyog a fazékban (egyre inkább kolbász nélkül). Győzike (micsoda balfék egy pasi!) Ferráriját sztárolva nem értjük, miért nincs a négyszáz lakosú falunak egy ócska mikrobusza, amivel a betegeket a szomszéd községben székelő orvoshoz elvihetnénk. Látjuk, tudjuk mi folyik körülöttünk, de nem nagyon reagálunk az úri huncutságokra.

Mígnem a meseországban csak meseautók maradnak, mesepénzen betöltött mesebenzinnel szállítva a mesekaját.