Na, ezt azért nem gondoltuk volna - ezzel a poénnal már ismertünk egy viccet [1]. A hét legabszurdabb hírét, az internetszolgáltatásra kötelezően kirovandó kulturális járulék Parlament elé terjesztését egyelőre szintén csak viccként tudjuk értékelni. Mondjuk annak kicsit durva [2].

Az ember kezdte azt hinni, hogy azért még van egy-két kérdés, amit értelmes emberek - ideértve a politikusokat! - nem nyitnak ki újra. És úgy hittük, hogy az internet hazai terjesztése ilyen volna; 2000 körül lefutottuk a netes bombareceptektől meg a gyerekpornótól való rémüldözés kötelező köreit, onnantól egyetértés látszott abban, hogy a háló az ország felzárkózásához bár nem elégséges, de mindenképpen szükséges eszköz. Az itthoni penetráció (gyönyörű szó, imádjuk) vészes lemaradását több, egymást követő kormány is felismerte, és anyagi erőket is hajlandóak voltak bevetni ellene.

Mellékszálnak tűnhet, de tegyük ide: volt mit törlesztenie a politikának. Magyarország a kilencvenes évek internetforradalmát ugyanis kényszerűségből átaludta, az elhibázott Matáv-privatizáció ugyanis a régió informatikai éllovasából egyenesen a középmezőny végére tolt le bennünket néhány év leforgása alatt, a legfontosabb fejlettségi mutatókat tekintve. Ezt az egyszerű összefüggést ráadásul a mai napig nem fogták fel az érintettek, a csődbiztosságból kiválóra vizsgázott Bokros Lajos is képes volt néhány héttel ezelőtt a privatizáció magasiskolájaként eladni a Matáv-tranzakciót egy hosszabb írásában. Bezzeg az ostoba csehek, ők vártak a távközlés magánosításával még tíz évet: nem is lettek olyan jó vezetékes telefonjaik 1996-ra, mint nekünk. Most viszont egymillióval több internetezőjük van.