Nyugodtan hívhatjuk Mórt a fordított O. J Simpson-ügynek. Az USA-ban, 1995-ben felmentettek valakit, aki a józanész, a minimális logika alapján elítélendő lenne. Minálunk idén derült ki: nyolc polgártársunk haláláért nem az felelős, akit a bíróság életfogytig cellamagányra kárhoztatott. A két jogi műhiba vonatkozásában meglévő differencia nemcsak a fonák voltukból ered. A tengerentúlon hatalmas össztársadalmi vita kerekedett a bírói fiaskóból. Némelyeknél az esküdtbíráskodás létjogosultságának megkérdőjelezése is felvetődött. Idehaza viszont a közvélemény apatikus legyintéssel, a szakma oroszlánrésze pedig tétova csenddel fogadta az ítélet felülvizsgálatának hírét. Nem kezdődött átütő jogtudományi és civil disputa arról, szorul-e igazságszolgáltatásunk reformra (ha igen, mekkorára). Hogy emberi tényező vagy rendszerszintű hiba okozta a melléfogást. Hogy egyáltalán miféle felső kontrollja van a bíráknak? Tudjuk, rendőrségnél ott a belső elhárítás. Amely korrupció, részrehajló intézkedés gyanújánál magát a főkapitányt is lehallgathatja. Plusz ott az ügyészségi felügyelet. A vádhatóság döntéseit a bíróság akármikor hatálytalaníthatja. De ki felügyel az ítélethozókra?

Az elsőfokú tanács ítélete persze másodfokon felülírható. De milyen független garanciaszerv kezeskedik azért, hogy a Legfelsőbb Bíróságban végződő hierarchikus csúcsokon nem lehet hanyagság, összefonódás, inkompetencia? Aligha megnyugtató válasz egy laikusnak, hogy a bírói ranglétrát egy olyan grémium felügyeli, amely tagjainak kétharmada maga is hivatásos ítész. Jobb lenne, amennyiben egy törvénytudó, de effajta hivatalt nem viselő szakértőkből álló bizottság strázsálna fölöttük. S felhatalmazása lenne az ítéletalkotók „szakmai lekáderezésére”. Meg arra is, hogy – a rendvédelmi szervek „belső ügyosztályainak” nyomdokain – bármikor átvilágíthassa a teljes szervezetet. A Varga Zoltán OIT-tagságról való lemondását kommentáló bírósági vélekedési mindenesetre alátámasztja: igencsak szükség volna eme intézményre.

Bárhogy is nézzük, Kaiser elítélése hatalmas ítélőszakmai baklövés. Ami után a kizárólag elfogadható gesztus a rezignáció. Ehhez képest furcsa az illetékesek részéről jövő hüledezés, a Vargát ért, állítólag nemtelen, durva bírálatok okán. Aminél már kizárólag a Cserni János OIT-kritikus, (T)ibike mozaiknévre hallgató egyesületének fogadtatása groteszkebb. Már fegyelmi szaga úszik a levegőben, pusztán azért, mivel a Fővárosi Bíróság munkatársa letörni igyekszik a szakma érdekképviseleti monopóliumát. A dolog persze nem szimpla rivalizálás vagy hivatali íróasztalféltés. Többről van szó. Honi igazságszolgáltatásunk számos tekintetben kádárista mentalitást tükröz. Például gőzhengerszerű ellenszenv-reakciókat vált ki, amennyiben egy jogász nemcsak kritizálja a bíráskodás üzemeltetésének mikéntjét, de ráadásul ezt a nyilvánosság előtt teszi. És tetejébe az illető maga is bíró. Mintha a vita (és bírálat) nem természetes dolog, hanem aberráció lenne.

Holott épphogy bizonyos társadalmi méretű előítéletek kigyomlálásában segíthet a bírótársadalom szegmentálódása. Orvosok mellett pont a bírákról gondolják, miszerint elvtelenül összetartanak. A „mundér becsülete”, „kéz kezet mos” „holló a hollónak nem…”, idézhetnénk a népi (ál)bölcsességeket. Ezekre úgy lehet legjobban rácáfolni, ha demonstrálódik: vannak bírák, akik a publikum előtt sem haboznak kimondani fenntartásaikat a szisztéma gyenge pontjairól. Ami a demokrácia legalapvetőbb értékei közé tartozik. Jogos volt a felháborodás, amikor az Orbán-kormány idején Hegedűs Andrást, az ügyészek érdekképviseleti vezetőjét leváltották egy szakmai bírálatot gyakorló nyilatkozat miatt. Ugyanígy helyteleníteni kell, amennyiben Cserni Jánosnak görbül haja szála is ugyanezen okból kifolyólag. A pártoskodó elfogultság látszatát is kerülnie illik egy bírónak. Csakhogy a tendenciózus ítélkezéshez hasonlóan rossz, amennyiben a nyilvános bírálatot akarják hipokrita álérvekkel paragrafusokba fojtani.