A legsúlyosabb probléma a nagy formátumú politikusok hiánya

Az örök optimista

Gati szerint neki, ötven évnyi amerikai lét után, könnyű külső szemlélőnek lennie. Hiszen magyar barátai szerint amúgy is javíthatatlanul naiv, amerikai hurráoptimista, akiből hiányzik a realitásérzék, "azaz a mélységes, sötét pesszimizmus". Erre szerinte jó példa, hogy a teremben jelenlévők közt talán egyedüliként ő véli úgy, hogy az ezredforduló előtti évekre ugyanolyan aranykorként fogunk visszatekinteni a jövőben, mint ahogy most visszatekintünk a 19-20. század fordulójára. Hiszen ezekben az években kialakult és megerősödött a demokrácia, beindult a piaci fejlődés, a térség nyolc országa pedig szabaddá és függetlenné vált, ráadásul szabadságának és függetlenségének a történelem során először garanciája is van - a NATO- és az EU-csatlakozás.

A legpozitívabb fejleménynek a demokrácia stabilizálódását tartja. A rendszerváltás óta a kelet-közép-európai térség valamennyi választásán a vesztes pártok gondolkodás nélkül álltak félre, adták át a hatalmat a győztesnek. Mégis, mindenhol megjelenik a félelem, hogy "ha ezek, vagy azok újra győznek, bebetonozzák magukat". Persze a közelben van az intő példa, Oroszország, a maga sajátosan putyini, "szuverén demokráciájával". Ennek apropóján a professzor elsütötte a régi viccet, hogy mi a különbség a demokrácia és a népi demokrácia között: mint a baszás és a kibaszás között. Gati elnézést is kért az úri klubban elsütött zaftos poén miatt, de, mint mondta, "csak nem dobnak ki, ha már meghívtak".

Félünk az idegentől és a másként gondolkodótól

A második probléma a térség ódzkodása az integrálódástól, az archaikus nemzetállam-fogalom továbbélése. Az integráció egyfajta internacionalizmus, ennek pedig negatív kicsengése van a volt kommunista térségben, ismerte el Gati is. De a probléma fő gyökerének a múltba révedést tartja, azaz azt, hogy a kelet-közép-európai országok történelmi előképe a két világháború közti függetlenség volt. Azaz, a térség nem volt felkészülve az Európai Unió kihívásaira. Példaként Lezsák Sándor tankos-plázás hasonlatát idézte, hozzátéve, hogy tudja, hogy ilyen hülyeségeket azért nem szokás mondani.

A harmadik általános tünet Gati szerint a polarizáció, a politikai tolerancia hiánya, hogy az "egyik" oldal mindig mindent jobban tud, mint a "másik". Bibót idézve úgy fogalmazott, "hiányzik a jóhiszeműség feltételezése azoknál, akikkel az ember nem ért egyet".

Azt se tudjuk, hogy balra van a jobbra

A fejlődést gátló negyedik tünet szerinte a politikai fogalmak válsága. Gati szerint az, hogy a térségben mi a jobb- és mi a baloldal, egy nyugati ember számára felfoghatatlan. A jobb-bal skála ugyanis nyugaton főleg közgazdasági viszonyrendszer, és ez alapján Magyarország legjobboldalibb embere Bokros Lajos. Erre már Stumpf István, az Ybl klub elnöke is felhúzta szemöldökét. Hát még amikor Gati kifejtette, hogy egy jobboldali párt az állam szerepét szeretné csökkenteni és a kapitalizmus híve. Merthogy "ez nem a mai Fidesz". "Vagy mondjam azt, hogy a Horn Gyula egy igazi jobboldali?" - provokálta tovább meghívóit a professzor.

A fejlődés ötödik gátja az Oroszországgal szembeni viszony. Itt Gati szerint két hibát lehet véteni, vagy túl paranoiásan, vagy a veszélyt nem érzékelve lehet viszonyulni Moszkvához. Pechünkre mi épp az utóbbi hibát vagyunk hajlamosak elkövetni, bár a professzor lapunknak adott interjújából kiderült, hogy legalább a Nabucco-ügyi balfogást sikerült már elsimítania a magyar diplomáciának.

Össze kéne fogni

Az utolsó, legsúlyosabb problémaként pedig a nagy formátúmú politikai vezetők hiányát említette meg, itt emlékezve meg az 1989-es Orbán Viktorról is. Aztán rögtön a parlamentáris demokráciákban elfogadhatatlannak minősítette, hogy az ellenzék a kormány parlamenten kívüli eszközökkel való megbuktatásáról beszél. Ezt a stílust lenininek nevezte, ami a diktatúra idején nagyon bátor volt, de plurális demokráciában tarthatatlan. Ennél is nagyobb hibának nevezte, hogy a magyar politikai elit immár nem tanul sem mások hibáiból, sem mások sikereiből.

Mindezek ellenére Gati szerint van megoldás, ha nem is könnyű. Ezt pedig az osztrák-német típusú nagykoalícióban látja, ami összehozza az együttműködni képes és együttműködni hajlandó politikusokat, és ami kész megtenni azokat a nagy lépéseket, amikre az országnak szüksége van.