Zéró szolidaritás!
A súlyosan mozgáskorlátozottak gépjárműveik után ugyanúgy fizessenek az autópálya-matricákért, a parkolásért és sok esetben gépjárműadót is, mint bárki más, mert az útdíjhasználati bevételekre „nagyon nagy szüksége van az útpénztárnak”, hogy fejleszthessen, bővíthessen. Ebben a gazdasági tárca „szigorú és eltökélt”, és nem ad kedvezményt még a legrászorultabb mozgássérülteknek sem.
A kormány szolidaritását minősítsék a puszta tények. A mozgáskorlátozottak Veres Jánoshoz (!) fordulnak annak érdekében, hogy a fogyatékosok gépjárműszerzésére támogatást vagy gépjárműadó-könnyítést kaphassanak. A járműszerzési támogatás tényleges várakozási ideje mintegy tíz év – már, ha a kérvényező megéri ezt. Az akadálymentesítés utópia. A bejárathoz illesztett 45 fokos rámpák sok esetben használhatatlanok. Több helyen az akadálymentesítés, amelynek határideje amúgy már rég lejárt, csupán látszat. Van, ahol a mosdó sem megközelíthető, vagy ha igen, akkor a takarítószereket tárolják benne. A fejlesztőiskolákba járó gyermekek szüleitől megvonták az utazási kedvezmény egy részét. Oda még vihetik olcsóbban a gyermeküket, de vissza már teljes áron kell utazniuk.
A jegypénztárak és a buszellenőrök nem mindig fogadják el a fogyatékossági támogatásról vagy a mozgássérültekre vonatkozó, emelt összegű családi pótlékról szóló igazolásokat, mert a gazdasági tárca elfelejtette kiadni az igazoló kártyákat. A fogyatékosok támogatott járműveire pedig teljesítményhatárt szabtak meg. Alacsonyat. Olyat, amelybe már nem fér be két tolószékes, vagy amelyet még régebben – sok pénzért – kényszerűségből átalakítottak kézi vezérlésre. Van olyan város, ahol a parkolási tárcsák használata miatt óránként kell kimenniük a mozgáskorlátozottaknak, hogy másik helyet keresve elkerülhessék a büntetést. És mégis.
A huszonéves, nyaktól lefelé gyakorlatilag béna főiskolai hallgató – bár csak nagy nehézségek árán tud bejutni a Parlamenttől mellesleg néhány méterre lévő iskolájába – vállalja a tanévet. Tanul, ahogy tud – könyvből, ha valaki lapoz neki –, és vizsgázik szóban a szolidaritást valóban vállaló tanároknál. Családja fizeti a gépjárműadót, mert nem a diák nevén van az autó, amellyel naponta hozzák-viszik. Hozzájárulnak a szűkös költségvetés útdíjalapjához, mert „nagyon nagy szükség van rá”. Kedvezményt nem kérnek és nem is várnak. Sorszámot kapnak az egészségügyi reform „eredményeként” meghosszabbodott rehabilitációs listán.
Szakértők szerint mindössze 50 ezer olyan autóról van szó, amelyik az ellenzék javaslata szerint nem fizetne úthasználati díjat a jövőben. A tárca azonban úgy véli: sok kicsi sokra megy, minden fillérre szükség van. A pénznek pedig nincs szaga, mindegy, kitől jön: félig vagy teljesen bénától. És az az összeg sem hiányozhat a kasszából, amely a mozgássérültek egyesületeinek ment volna emelésként, ha a kormány le nem szavazza a héten. Ötmillió forint ugyanis nagy pénz, el lehet költeni az őszödi beszéd hatástanulmányára is, ott biztosan jobb helye van.
A gazdasági tárcánál pedig nem akad megszólaló az ügyben. A kommunikációs osztály az útdíjhasználati engedményt elutasító tanácsoshoz irányít, aki viszont nem mer nyilatkozni. Átpasszolja az ügyet egy főosztályvezető asszonyhoz, aki szintén nem mer nyilatkozni. S titkárnőjén keresztül a kommunikációs osztályt jelöli meg felelősnek… Itt ér véget a szolidaritás. És ott, hogy még ma is több ezren jogtalanul veszik igénybe a rokkantkártyákat, állnak be vészvillogóval a mozgássérülteknek fenntartott parkolóhelyekre, vagy távoli rokonaik nevében élnek vissza azok fogyatékosságával.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Zéró szolidaritás!
A súlyosan mozgáskorlátozottak gépjárműveik után ugyanúgy fizessenek az autópálya-matricákért, a parkolásért és sok esetben gépjárműadót is, mint bárki más, mert az útdíjhasználati bevételekre „nagyon nagy szüksége van az útpénztárnak”, hogy fejleszthessen, bővíthessen. Ebben a gazdasági tárca „szigorú és eltökélt”, és nem ad kedvezményt még a legrászorultabb mozgássérülteknek sem. 
